Fiatal, sokkal fiatalabb, tehát kisiskolás koromban gyakran mondtam verset iskolai rendezvényeken. Érdekes tapasztalás volt, hogy amikor kint álltam a színpadon, nagyon izgultam, mégis jó érzésekkel töltött el, hogy engem és a társaimat figyeli az egész iskola. Ha nem léptem fel, akkor az ünnepég alatt tuti elájultam. érdekes.
Kezembe került ez a vers, lehet hogy ezt vagy valami nagyon hasonlót anno előadtunk. Elolvastam. Mosolyogtam, nevettem. Három gyermekem van, tehát bőven volt hasonló szitu, amikor az ellenőrzőt elvittel a vihar. Volt, hogy egy évben többször is, és soha nem került elő. Persze akkor még nem volt e-napló. De a gyerek gyerek marad, míg a világ világ, most is ugyanez a helyzet…J
Mentovics Éva: Hova tűnt az ellenőrző?
Hogy mi történt velem megint? Rátérek a lényegre:
Az ágyamon búslakodtam, közben anya lépett be.
– Vedd elő az ellenőrződ, megnézném a jegyeket!
Volt felmérő mostanában? Röpdolgozat, felelet?
– Nem volt semmi, uncsi minden, se felelés, se doga…
– Nem baj, azért átlapozom. Hadd lássam csak, add oda!
Elfordultam, levert a víz, a táskámban matattam,
arcom égett, és jaj, a föld majdnem megnyílt alattam.
– Ó, hogy milyen buta vagyok! Most jövök rá, én, szamár!
Ellenőrzi a jegyeket, beszedte a rajztanár –
és ártatlan tekintettel pillantottam anyára.
– Nahát, milyen kedves, gondos! Mindez annak dacára,
órája sem volt veletek, mert szabin van a héten.
– Óóóó, persze, ez pár napja volt. Hogy mondhattam, nem értem?
Jaj, de képzeld, mi történt ma! Galád, szörnyű merénylet!
Örülhetek, hogy ép bőrrel megúsztam az egészet –
rebegtettem pilláimat, mint ártatlan, jó gyerek.
– Hazafelé sétáltam épp, tudod, ott, a bolt mellett,
mikor sitty-sutty, elsötétült, cudar szél fújt, s mit látok?
Míg mennydörgött, szerteszéjjel cikáztak a villámok.
Egy percig se tartott talán, ám a szél, a mihaszna,
ezalatt az ellenőrzőt a kezemből kikapta.
Ugrálhattam én utána, oly magasba szállhatott,
esélyem se volt elérni, kicsi vagyok, láthatod.
De ahogy jött, szertefoszlott az, a fodros, nagy felleg,
felszárított a Nap mindent, eltűntek a vízcseppek.
Elillant a cudar szél is, nyomára se akadtam.
Hol lehet az ellenőrzőm, erdőben, vagy patakban? –
mondtam, közben könnycseppjeim a padlóra peregtek.
– De szomorú! – szólt anyukám – Félelmetes lehetett!
Szerencse, hogy itthon voltam, és az ablak nyitva volt.
Láss csudát, az ellenőrződ beröppent és itt landolt –
mutatott a kalóz kalap mögé, ott, a szekrényen.
– Nahát, anya, csoda történt! Vagyis… Hát hogy… Nem értem!
– Tényleg csoda! Meg is száradt és a szél se tépte meg.
Gyere kicsim, nézzük együtt! Lássuk a sok szép jegyet!
Hopp, de várjunk, itt egy csúfság! Matek egyes, úgy nézem,
egy beírás, hogy a leckéd ma már megint nincs készen,
itt meg az, hogy köpőcsővel lődöztél az órákon,
ez pedig, mert pimasz voltál, egy intő, ha jól látom.
Eseménydús volt a napod, és a meséd is remek!
Büntetést kapsz, most tőlem is, a történet így kerek.
Tehát mától nincs tévézés, számítógép, egyebek,
úgy tanulj, hogy a leckéid mindig rendben legyenek!
A köpőcső elkobozva, a telefon ugyanúgy,
este nyolckor nincs piszmogás, az ágyadba visz az út!
Ez volt ám a viharos nap, és a bünti ma is tart.
Azt ajánlom, vallj be mindent, sose füllents nagy vihart!
