Az irányítás kicsúszott a kezemből

2020.03.29.

Pénteken dolgoztam utoljára (03.13.). Akkori információim arra a döntésre juttattak, a családi kupaktanáccsal egyetértve, hogy maradjunk itthon. Ha már iskolába sem lehet járni, akkor ez a legjobb mindenkinek, családtagoknak, társadalomnak egyaránt.

Végre…

Egy kicsit (legbelül) talán már vártam is, hogy mikor jön el ez a nap. Gondoltam, végre mindennel tudok haladni, féléves elmaradásaimat behozni, a sorra rendelt könyveket végre elolvasni, nagyokat játszani, pihenni, stb. Ja, gondoltam…

Hát ez volt a fejemben, mert csak arra tud az ember gondolni, amit már megtapasztalt, átélt, tehát a múltból táplálkozva ezeket az elvárásokat és reményeket fogalmaztam meg.

Nem láttam meg az előnyöket…

DE már szombaton éreztem, hogy valami nem oké. Hétfőn már beszélni sem volt kedvem. Aztán 1 hétig csak ténferegtem, ültem, bambultam, vártam a híreket. Valami elveszett, valami nem volt meg ahhoz, hogy élvezni tudjam ezt a hatalmas szabadságot.

A második héten már tomboltam, hol magamban, hol másokkal. Titokban sokat sírtam is. Persze sokan vannak körülöttem, nem vagyok egyedül, de szégyelltem magam, hogy nem értem, mi történik velem, nem tudok uralkodni a gondolataimon, pedig nekem ez lenne a hivatásom, a feladatom. Aztán valahogy jöttek az üzenetek… Nem vagy egyedül… Bármikor felhívhatsz…Csörögj rám, ha nem érzed magad jól…

Túl nagy a teher…

De közben jöttek olyan üzenetek is, hogy ez így teljesen normális, mindenki átmegy ezeken a szakaszokon, hisz ez egy krízis helyzet, egy gyász folyamat. Miét? Mert már semmi nem lesz ugyanolyan, mint volt. Már semmi nem fog ugyanabban a mederben folyni, mint azelőtt.

Ez akkora stressz, amikor már tehetetlennek éreztem magam, gyakorlatilag lefagytam. És ez teljesen normális ebben a helyzeten.

Nincs ráhatásom és megoldásmintám ebben a folyamatban.

A biztonságérzetem alapjaiban megremegett. A célok, amikben hittem, amikért küzdöttem, hirtelen elvesztették a relevanciájukat, az értelmüket.

Kiszámíthatatlanná vált az életem.

Az előzőekben leírt technika azonban meghozta az elinduláshoz szükséges pillanatnyi nyugalmat, és már tudtam gondolkodni. Tudom használni az általam is használt kineziológiai technikákat, stabilizáltam magam.

Tudom, hogy még csak most jön a java ennek az időszaknak, de már szembe tudok nézni saját gyengeségemmel, esendőségemmel, merek és tudok segítséget kérni.

Tudom, hogy a vége jobb lesz, mint amit valaha eddig el tudtam képzelni.

Írjatok, hogy milyen témában várjátok a támogatást, különösen a karantén és koronavírus témakörben.

Szeretettel

Kriszta